… mi úgyis élünk

Európa, Románia, XX. század vége

Kedvesem!

Azt írtad, az igazságot keresed mostanában, és nem találod. Mondd, bekukkantottál már az ágy mögé? A mennyezeten, a csillár agancsai mögött nézted? Lekapartad a vakolatot a falról, tíz körömmel, míg ujjbegyedből kiserkent a vér hiábavaló keresgélésed közepette? Nincs a szőnyeg alatt? Hátha valami szeméttel oda seperted be. Nézz körül és kutass tovább!  A fiam, aki az idők kezdetétől volt és az idők végezetéig lesz, amikor kicsi volt, imádott bújocskát játszani: ő elbújt, nekünk meg kellett keresnünk. Tilos volt gyorsan megtalálnunk, ez a szabályok közé tartozott. A játék öröme a keresgélésben rejlett, abban ahogy és ahol kerestük, ő pedig – örök gyermek –, hangosan kuncogva lapult a fal mellett, befele fordulva, kitárulkozva. Egy idő után a fantáziánk már nem bírt újabb helyszíneket kitalálni (Vajon hol lehet  a kicsi manó, talán a pókháló hajszálvékony biztonságában rejtőzik?), ő viszont esdeklően kérlelt, még mindig a falhoz lapulva, hogy keress, keress tovább, ne add fel, soha ne add fel, anya, hiszen egyszer úgyis megtalálsz! Mondd, kedvesem, ennél szebben meg tudnám fogalmazni neked a lehetetlent?! Keress, kutass, tarts ki. Amíg az erődből telik. Amíg új napra virradsz, amíg lélegzel. Az igazság elbújt. Nézz körül, észbontóan látható helyen rejtőzik, alig bírja visszafogni játszó jókedvét. Ott van melletted, csak játszani akar, próbára tenni találékonyságodat. Játssz vele, a kedvéért, ő pedig felbukkan a tiédért.

Panaszolod, rég nem hallottál felőlünk. Tudod, szívem, mi a szabadságot keressük mostanában. Persze, itt van közöttünk, csak valahogy az elmúlt 25 évben nem sikerült, akár egy röpke pillanatra sem, megszimatolnunk illatát. Elhiheted, apait–anyait beleadtunk már. Időnként úgy érzem, az aszfaltot, a hepehupás utakat fogom két kezemmel feltörni – nevetnél, ha látnád kisasszony kezemet, ami volt –, piszkálni, vájni mindaddig, míg megtalálom. Hiányzik nekünk, akárcsak te. Mégsem hívlak ide, bár te jöhetnél. A szeretetem erősebb annál, hogy azt kívánjam, tapasztald meg te is azt a valóságot, amiben mi élünk. Tudod mit? Én viszont nem fogok innen elmenni Bármennyire is szeretnék mások. Itt a helyem. Röhögök hát jó nagyokat az igyekezetükön, időnként titokban sírok. Ezért nem írtam oly régen. Mert a nap jó részében kenyeret keresek, illetve a pénzt, amivel kiválthatom a jegyet, amire sorbanállással kenyeret vehetek. Boldogan viszem haza. Otthon mesét gyártok a minden fantáziámat igénybe vevő ebéd mellé (nevenincs ételek, igyekezetemmel és lelkemmel fűszerezve, tudod, mint a mesében a kőleves: semmi sincs benne, amitől igazán finom lehetne), a hang tereli a gondolatokat és jóízűen csúszik a falat, ami kemény egy kicsit és húst sem látott. Aztán a házimunka, délutánonként tanítok még, kedvetlenül. Kizárólag csak a pénzért. Fáradt vagyok, kedvesem. Az esti szertartást sosem hagyjuk ki: beszélgetünk együtt, halkan. Az a lenyugvó nap fénypontja. Aztán a közös imádkozás: Szabadíts meg a gonosztól! Egyszerűen és segélykérően. Éjfél van, mire beesem az ágyba. Onnan aztán kedvemre keresgélem a szabadságot. Amiről csak annyit tudok, hogy egy fogalom. Távoli és elérhetetlen. De van, létezik. (Mondd, szívem, ha valami reális – márpedig te azt állítod onnan, messziről, hogy igenis az, te már éled és tapasztalod, neked pedig hiszek, mindig hittem –, szóval akkor miért marad meg az elvont fogalmak küszöbén? Miért nem lesz egyszer már élő, lüktető valóság, létezést kifejező ige? Tapintható érték, esetleg szimatolható illúzió? Mondd, miért?) Kudarcba fullad a keresgélés, tovább álmodom arról, amiről beszélni tilos. Gyakran arra ébredek, hogy a sötét nagyon mély és fekete. Áramszünet. Ha százig elszámolok, lassan és kimérten, ahogy kisiskolás korunkban tanították, meghallom az olvadó hűtószekrény ütemes dallamát. Az elején csak kimérten és tartózkodóan cseppen bele az éjszakába, az idő teltével egyre indulatosabbá válik, zajosan elégedetlenkedik, én még mindig az ágyban fekszem és mint annyiszor, azon tűnődöm, hogy meddig lehet ezt még bírni? Ó, nem rólam van szó, szívem, hanem a gépezetről. Vajon meddig bírja még ezt az adom–elveszem állapotot? Jó öreg vezérünket? Akit imáimban is a poklok poklára kívánok: már régóta megtanultam káromkodni meg átkozódni, folyékonyabban talán, mint imádkozni. Pedig imára neveltek engem, de az összekulcsolt kéz egyelőre nem segít. Az átok sem. Mondd, mit tegyek? Aztán keccen és kattan valami,  nehezen szuszogva és prüszkölve, fáradtan beindul a masina, a sötétség kezd világosabb lenni, én pedig örülök és jókedvre derülök, nevetnék is, de ugyan minek? Őszintén és tiszta szívből örülök ilyenkor, fektemben táncolok, kedvesem, és derűsen kezdek el újból számolni, immár az ellazulás és álomba szenderülés nem titkolt vágyával, összekulcsolt kézzel, reménykedve.

Azt kérded, emlékszem–e még rád? Élesebben látom finom vonásaidat, mint bármikor, míg együtt voltunk és hittük: minket nem szakíthat szét sem Isten, sem ember, sem idő, sem távolság, sem történelem, hisz miénk a világ. A hangodat is hallom, tapinthatóan. Azt mondod, 25 év távlatából hallom lágy kérésedet, butaság, hogy meggondoltam magam és nem indulok. Feszült voltál, tanácstalan, könny bújkált mélybarna tekintetedben. Lesütött szemmel, szinte szégyenkezve bólintok feléd: tudom, igazad van. Mégsem mehetek. Maradnom kell. Magyarázat nélkül, értelmetlenül. Te viszont menj! Légy a biztos pont az életemben. Fény a sötétségben. Eltűnt idő emlékezete. Menj, nekem maradnom kell. Hiszen a szabadság itt bújkál, tőlem egy karnyújtásnyira, erre tanított a fiam, muszáj megtalálnom. Itt. Most? Később? Valamikor. De megtalálom, ezt megígérem neked. Ha addig élek is.

Kedvesem! Lehet, ezt a levelet meg sem kapod. Ne búsulj, mi úgyis élünk. Mindörökké. A kor is (kór), tovább él a történelemben. Az igazság pedig megkerül. Te a mi igazságunkat keresed. Mi a szabadságot, ami egyelőre a tied. Egymásra találnak. Mi is. Beszélgetni fogunk, szabadon és igazságosan. Ámen.

Halk sóhajok, néma jajveszékelés, hit, remény és sok szeretet, millió cuppanos pusziba csomagolva,

Tőlem.

Tags: , , ,

Happy Birthday!

Az idő viszonylagos és önkényes. Andalog, baktat, üget, vágtáz, kedve szerint. Egy óra hatvan perc. Biológiailag. Néha csak egy másodperc az egész élet.

Ember a monotonban. Ki túl van minden iskolán, családot és otthont még a múlt században tervezett. És most itt áll. Rendületlenül. Élt, tapasztalt, sok bölcsességet halmozott. Most már mosolyog. A perceken is, amelyek egy idő óta összetöpörödtek. Nyújtaná azokat, de most már másként, mint fiatalon. Megélni akarja, igaz valóságukban. Hajlott hát, de csak nyakból: a gerinc még mindig egyenes. Merengő tekintet, múltba és jövőbe látó, jelenben csillogó. Ősz bajusz alatt mosoly villan, mindent értő. Adni- és kapni vágyó, rendezett kéz, befele forduló. Lassú, cammogó, kimért léptek.

Ember. 7O év múlttal és jelennel. Élni akaró. Isten, óvd az embert, tanítsd meg félelem nélkül élni. Az öregség nem vénség. Az élet egy folyamat. Kezdet nélkül nincs vég. Vég nélkül nincs, nem lehet élet. Ettől válik olyan csodálatossá. Tudjuk, hogy van befejezés. Lennie kell. Félünk tőle, emberből faragtak. De a befejezés tudatától válik minden izgalmassá. Hiszen tudjuk (sejtjük, érezzük), hogy magunkban hordozzuk a véget. Ettől telítődik értelemmel a megélt pillanat. Attól, hogy tudjuk: egyedi és megismételhetetlen. Tenni kell. Fiatalon és idősebben egyaránt. Nem a számok jelzik az időt. A szív és az értelem az, ami mér. Mér és raktároz. Nem az a fontos, hogy mennyi idő alatt, hanem hogy mit tettél. És ettől olyan bizsergetően izgalmas az egész. A dolgok átlényegülnek. Más tartalommal telítődnek két x, négy x és mégtöbb x után. Ez pedig érték. Egy újabb érték, amivel gazdagodnak, nem, nem az ikszek, hanem az ember, az érző szív, a cselekvésre vágyó kéz, a nehezebben engedelmeskedő izmok, az emlékek. Minden nap egy újabb ajándék. Nem csak neked, mindnyájunknak. Éld hát a napot, a percet, a töredékeket. Éld és élvezd! Ne a jövőbe nézz, a távoli és ismeretlenbe, hanem a mába, a jelenbe, az itt és mostba. Ne féld a holnapot, ne vágyj a tegnap után, élvezd a mát. A fényt, amely reményt ad, a csillagokat, amelyek örökkévalósággal kápráztatnak, az esőt, ami életet adó, az alvó természetet, ami energiákat szül. Örülj a szép időnek és nevess a borús égboltra. Mindennek oka van. Érthetetlen dolgok szövevényéből születik meg az egész.

Élj hát, EMBER! Világot, századokat, embereket, történelmet, múltat és jelent ismerő ember vagy. Bölcs és szerencsés ember. Örülj annak, ami van. Ne vágyj az után, ami nincs. Álmodj és higgy! Igazat és valódit. Tenni tudsz. Akarj! Szív, tüdő, máj, vese – megannyi szerv, élethez szükséges. Öregednek, talán ráncosodnak is. De az igazi, a valóban fontos élet, nem években mérhető. Nem szűkíthető be napok és percek börtönébe.

Nézz a mába. Itt vagyunk, körülötted. Örülj hát! Isten éltessen sokáig, mindnyájunk örömére!

Deák Borbála

Tags: , , ,

Gaudeamus

Alattomosan andalog az idő. Észrevétlenül suhannak a percek. Két ember igaz szerelméből megszületik a legcsodásabb gyümölcs: a gyermek. Benne volt már az első csókban és ölelésben, a sejtek titokban összehevültek, lángoltak és csapongtak, hogy aztán anyaggá formálódjék a gondolat. Az óra közben pereg, a gerinc egyenesedik, bizonytalanok a tapogatozó léptek, de már lépked, igen, csodás a felismerés. Aztán a két kis láb óvodába tipeg, maradna inkább az otthoni mesevilágban, ahol a kockák saját kedve szerint merednek a végtelen fele, néha összeomlanak, de mindig újat lehet építeni, ez biztonságot és az otthon melegét sugallja. De megy, mert mennie kell, ez az élet legelső kényszerlépése. Lassan hozzászokik, megszeretni nem tudja. Az ákombákomok jelentéssel telítődnek, ismerkedik a betűkkel, görcsös a ceruzát markoló kéz, de a hullámzó vonalak nyomtatott nagybetűket sejtetnek. Lázas készülődés: megnyílik az iskola kapuja, új társak, játékos cimborák. A dobogóra fellép a második anyuka, harminc szem kapaszkodik a hangjába. Játszva tanulás. A kéz lazul, a görcsös ujjak hanyagul fogják a tollat. Minden nap egy újabb felfedezés. A játék öröme ott huncutkodik a tiszta tekintetben. Imád élni, játszani, tapasztalni. A háttérben két figyelő szempár óvja és védelmezi, megpróbál biztonságot sugalló alapokat nyújtani, közben pedig napról napra szembesül a nyilvánvaló ténnyel: újabb évet, hónapokat, heteket, napokat és pillanatokat hagy maga mögött az idő. A lélek raktároz: emlékeket gyűjt. Fénykép: anya és apa ölel magához egy kamaszodó emberkét. Vallásilag érett. Hite óriási, betölti az egész keretet, szinte lekívánkozik a képről, oly tiszta és igaz. Erővel tölti el az őt ölelőket. Fölösleges vizsgák és felmérők, az élet buktatói. Helytállás. Mindig, minden időben. Líceum. Éretté válás. Lépések. Botorkálás. Hormonok ébredeznek, barátok teret követelnek. Vigyázz magadra, fiam! A többi már szülőtől független. Tapasztalni és megtapasztalni, ez az élet rendje. Aztán csengetnek. Kicsengetnek. Utoljára. Bizonytalan a bizakodó tekintet, parányi ijedelem bújkál a szem íriszén. Felismerés: a kapu, amin annyi éven keresztül be kellett lépni, most bezárul. Döbbenet. Közösség, mely barátságokat szült, örök és igaz érzéseket, felbomlani látszik. Fogadalmak. Összetartozás. Most és mindörökké.

Versenyt fut az idő. Felvételi. Újból öröm. Siker. Még öt év biztonság. És azután…??  Mi lesz veled, emberke?

Hinni kell. Istenben, emberben, világban, társadalomban. Hinni a jóban. Hinni, hogy mindig van erőnk talpra állni. És menni, menni, soha meg nem állni.

Ember vagy, fiam! Parányi, ráncos hústömeg voltál. Felnőttél. Sokat tanultunk tőled. Lépj hát az utadra, menj, járj és tapasztalj. Haladj az ösvényen, lásd a célt, ne feledd a hitet. Előre nézz, de emlékezz arra, amit magad mögött hagysz. Siess hát, az óra pereg. Mi mindig visszavárunk!

Deák Borbála

Tags: , , ,

Száguldó félelem

Az ember elindul a végtelen fele. Minden útjával a végtelen fele igyekszik. Megpróbál az útra koncentrálni, mégis: az elmúlás gondolata megcsiklandozza, körbetáncolja, öleli, egy idő után pedig szorongatni kezdi. Életre kelnek az elhárítási mechanizmusok, az agy kattogni kezd, előcsalogatja a beidegződött reflexeket, melyeket hatékonynak vél. Tereli az agy a gondolatokat, megpróbál más vizekre evezni, látszólag sikeres a művelet, egy idő után azonban megtorpan: legyőzöttként odébb áll, tágasabb teret biztosítani ellenfelének, az elmúlásnak. Reszket és kínlódik a test: maradni szeretne, itt, lent. Hamis képek kábítják az agyat, vakítóan villog a fehér fény a közeledő messzeségből. A kéz imára kulcsolódik, az ajkak némán rebegnek, a szívben fogadalmak születnek. Csak még most az egyszer, Istenem, bocsáss meg nekem, hadd éljek még egy kicsit, hadd szerethessek.

Repülőtér, betontömeg. Benne lődörög a tömeg. Egységes egészként és türelmetlenül. Az arcok összemosódnak, a jellemek azonosulnak, a személyiségek felszívódnak, a testek megfeszülnek. A tömeg egészében él, az egyén megszűnik. A gondolatok viaskodnak az elmúlással. Hömpölygő tömeg, falak közé szorítva. Ijedt szempár támolyog a fotócellás ajtón, szeretne kint maradni, lábai nehezen engedelmeskednek a kényszernek, hogy mennie kell, hiszen megígérte. Nem okozhat csalódást annak, aki bízik benne. Bizonytalan a mozdulat, amivel befele vánszorog, biztonságot sugárzó kezekbe kapaszkodik, az erő, ami onnan árad oly hatalmas, hogy elindít egy folyamatot, amely visszafolytott könnyekben próbál menedéket keresni. A pillantás az órára téved, a tömeg várakozva lesi ketyegését, az ijedt szempár belekapaszkodik a mánusba és reménykedik, hogy ott, abban a pillanatban megáll az idő. A tömeg ereje hatalmasabb, pörögnek a percek. Ordítani szeretne a félelem, hangosan visítani, hogy állj meg idő, csak egy percre, talán pillanatra, hadd jusson egy kis idő azokra, akik a legfontosabbak. A hangosbemondó ellentmondást nem tűrően harsog, az ijedtség megtorpan, maradhatna még… Puszil, ölel, megszorít. Potyognak a könnyei. Léptei lassúak. Visszanéz. Tekintete homályos. Próbálja örökre magába zárni a pillanatot, amelyet nem szeretne megélni. Csomag a szalagra, karóra, nyaklánc dobozba, cipő le, mezítláb battyog és nagyon gyámoltalan. Egyedül van, minden sejtjében érzi. Egyre távolodnak szerettei. A tömeg sodorja, a félelem kapaszkodókat keres. Nincs. Autóbusz, repülőgép, sebesség, felszállás, repülés, felhők, kék égbolt. Végtelen. A félelem nem érez már semmit. Maga alatt látja a kivilágított várost, ahol négy kereken suhannak haza azok, akiket szeret. Nem akar gondolkodni. Visszafele számlál, óráját kézfejével letakarja, napsütésre és hullámzó tengerre gondol. Tudatosan. Alatta az óceán viharzik feketén, tudattalanul. Néhány perc és megérkezik. Várnak rá. Tudja.  Szeretni és szeretve lenni. Ez a legfontosabb. A tömeg tapsol, megérkezett. Csillogó szempár fogadja a félelmet. Megérte.

Élmények, felejteni nem lehet. Memóriákba rögzített pillanatok. Képek, amikről mesélni lehet, amelyekre emlékezni kell, melyekből erőt lehet gyűjteni. Szabadság. Közben vágyakozás azok után, akik nélkül megéli a pillanatot. A felejthetetlent. Barát, aki van. Akinek érezni lehet a közelségét. Akire mindig számítani lehet. Az idő pörög, megállás nélkül. Búcsú. Ismét, szüntelenül, olyankor is, amikor az érzés nem akarja. A pillanat hosszúra nyúlik, beszélni nem kíván, gyűlöli a súlyos, hangzatos szavakat. A szív fújja muzsikáját, csak érezni lehet. Összetartozás. Barát. Igazi. Elválás, fájdalmas. Kifele nem látszik. Belül ég. Csalogatná vissza a barátot  magával, reményeket próbál táplálni. Okokat sorakoztat fel, számokkal érvel. Tudja, fölösleges. Barátnak tapasztalnia kell. Jön, haza, amikor majd akar. Tudja, hogy ő mindig várni fogja. Bármikor érkezik. Azt szeretné, hogy barát mindig mosolyogjon. Szelíd és kedves a mosolya. Elválás. Fájdalmas. Idő, tér, határok… Viszontlátás, remény.

Ismét fent, lucsogó tenyérrel lebegve a térben. Elmúlás, elhárítási mechanizmusok, levegőben zökkenés. Félelem fél. Lelke megborzong. Otthon, haza. És őt várják. Haza. Meg kell érkezzen. Földet ér, tapsol, gratulál a pilotának, hálás Istennek és embernek. Türelmetlen. Magához akarja szorítani azokat, akiket szeret. Otthon, együtt. Érzés, amit leírni nem lehet. Élni kell. Mese, melynek nincs vége. Ne is legyen soha.

Deák Borbála

Tags: , , , , ,

Repülés

Repülni volna  jó. Szabadon szárnyalni a végtelenben, magam alatt hagyva port és szennyet, embereket, világot. Lebegni az űrben lazán, felhőkön hajózni, hirtelen megfordulni, zuhanórepülésben aláereszkedni, majd ismét fel… és közben bámulni, figyelni, feltöltődni. Sosem kényszerleszállni vagy zuhanni. Aztán visszatérni. Föld, talpalattnyi otthon.

Repülni fogok, vasmadárral. Nem szabadon, hanem motor által hajtva, engedelmeskedve a fizika törvényszerűségeinek, bízva a technika kiszámíthatatlanságában. Félek. Görcsös vagyok és nagyon maradi. Két lábbal a földön járni, az volna igazán jó.

Szárnyakat növeszteni, az lenne jó, és meghódítani a mindenséget. Legyőzni a korlátokat, átlépni a határokat és csak menni, menni, sosem megállni vagy visszanézni. Repülni az álmok szárnyain odáig, ahol a csoda lakik. Barátkozni vele és megszelídíteni. Végül megérkezni.

Itthon vagyok. Itt a helyem. Porban, szennyben, emberek közt. Ahol lehet várakozni, el tudok vágyakozni, képes vagyok álmodozni, szárnyakat növeszteni. Ahol meg tudok maradni. Csak itt. Ezen a helyen.

A szó elfogy, a gondolat kiürül. Ez a hazám, otthonom, mindenem. Itt a legjobb.

Deák Borbála

Tags: , , ,

Vasárnap

A hétvégék rövidre sikerednek. Nem bírom beosztani az időt. Előre megtervezem, erre is rámegy némi idő. Kattog a mosógép, játszva ugrál, reménykedem, hogy még hosszú ideig akar játékszerem lenni. Szeretgetem, törölgetem, babusgatom, édesgetem. Most  nincs pénz újra. Soha nincs. Sosem volt. De lesz, majd.  A zöldségek közben engedelmesen tisztulnak ujjaim alatt, apró buborékokat gyöngyöz az aranysárga húsleves, közben az agyam pörög, abbahagyom a pucolást, lejárt a program, gyorsan teregetek, hogy a második rend is begyömöszölődhessen a gépbe. Rázom, kifordítom, aztán vissza a ruhákat. A színes ruhák boldogan forgolódnak a centrifugális erő hatására. A harmadik rend az utolsó. Hurrá. Futás vissza a konyhába, már csak néhány darab murok árválkodik a pulton, vízbe kerül. Jöhet a krumpli, ünnepi ebéd, pürével. Nézem magam: ismét hámozok. Gyorsan, gyorsan, közben az órára pillantok, nem hiszek a szememnek: korán keltem, megterveztem az aznapot… És mégis…  A héj vastagabban kunkorodik a kés pengéje alatt, na ezzel is megvolnánk. Jöhet a panírozás. Hegyeket építhetnék a liszt- és prézlimennyiségből, amibe az elmúlt évek alatt a hússzeleteket öltöztettem. A család kedvence, csinálom hát. Hopp, nincs saláta. Elő az uborka, caciki legyen vagy ubisali, maradunk a görögösnél. Pucold, reszeld, sózd, csavard ki, jöhet a fokhagyma, pucold, reszeld… Közben mosogatás, ne gyűljön a szennyes, nem fér a kicsi konyhában. Megvan. Már csak tejföl, mehet a hűtőbe. Kérlelően pillantok a faliórára, másfele tekint és pereg tovább. Sebaj, felpörgetem magam én is. Csöpög a húsról a tojás, végig a konyhakredencen, a parkettáig meg sem áll, gyorsan jöhet a vizes rongy a fürdőből, na ezzel is megvagyunk. A liszt porzik, a prézli követi útját, nagy barátok ketten. Mikor ebédelünk? – félénk a kérdés, haragos a hang, amelyik válaszol. Hát nem látod? Egész délelőtt meg sem álltam… Vasárnapi anyuka, Erdélyben, ez jut eszembe. A félénk hang visszasomfordál szobájába, magára csukja az ajtót, az ideges hangnak potyognak könnyei, próbálja megközelíteni a kedves-félénket. Kinyitja az ajtót, szelídre enyhül és bocsánatot kér. A kedves megbocsájt. Támolyog vissza a konyhába a megszelídült, az olaj sercegve türelmetlenkedik a serpenyőben, a húsok lazán terülnek szét, spriccolva jelzik aranybarnaságukat. A húsleves illata csiklandozza a bútorokat, mogorván taszítják szét a lakásban, kattan a zár, nyílik az ablak. Kiviharzik az illat. A leves átszűrődik a szitán, drukkolva nézem, hogy szép tiszta maradjon. Otthon ezt láttam. Zöldségek egy tálba, laska a másikba, a hús sóbafőttnek a harmadikba. Ugyanennyi mosatlan edény. Megvagyunk. Odaégett a csirkecomb, vissza a lángot, olaj csöpög, maradni akar, papírkendő szenvedi. Sótlan a krumpli, kifogyott a tartóból a só, pont most. Murphy. Peregnek a kristályok. A fele mellé. Fürdőszoba, rongy, törlés. Vissza. Rongy tisztán kuporog a fűtőtest alatt. Ismét konyha. Hús forgolódik a villa négy ága közt. Krumpliról víz le. Forró a pára, fizika óráról hiányoztam, megégeti a kezem. Vasárnapi ebéd pecsétje karomon. Sebaj, vastagszik a bőr. A vaj egészségtelenül olvad a forró krumpli hőfokán, összeolvad a keményítővel, csöpög a tej, masszává gyengül az anyag. Gáz le, hús ki, égett olaj külön, szétpattanni készül a serpenyő a jéghideg vízsugár alatt. Megvolnánk. Óra. A percek tovább pörögtek. Nem szégyellik… A saláta nem ért össze. Nem baj. Ebéd! Ebééd! Én már itt is vagyok… Ezt még elmosom… 10 perc, a terített asztal csatatér, mindenki jóllakott. Köszönjük szépen, nagyon finom volt. És akkor kezdődik minden elölről: összeszedni, áttenni, elmosni. Vasárnap délután négy óra. Serceg a gyufa mielőtt a cigarettának tüzet adna, fáradt a láb, pihenni készül a test. És még nem is volt időm szeretni. Azokat, akiket igazán szeretek. … Vasárnapi ebéd: holnap gáztűzhelyt kell tisztítanom.

Deák Borbála

Tags: , , ,

Fekete-fehér

… gondoltál már arra, hogy mi lett volna, ha akkor és ott…? Valamikor, valahol. Ha nem lett volna csak a valahol, és a valamikor az nem akkor lett volna… Gondoltál már arra, hogy akkor mi lett volna? Mondjuk belőled és belőlem, mindnyájunkból…?

… megérkeztünk és ők mindig vártak… Szemüvegesen, kicsit megöregedve. Csak a barázdák mélyültek el kedves arcukon két vakáció között. Valahányszor betoppantunk, ők megnyújtották a pillanatot, óriásira varázsolták a perceket, magukhoz öleltek szeretetükkel (láncoltak, bilincseltek – ennyi év után is érzem a szorítást) és betakartak az önzetlenségből és gondoskodásból kötött édesmeleg takaróval. Az öröm ott terpeszkedett a levegőben, boldogan nyújtózkodott köztük és köztünk: hálásan bólintottak a Fennvalónak, hogy hozzájuk röpítette kamaszodó, gyakran szófogadatlan és perlekedő, mindenben ellenkező unokáikat, akikkel már lehetett akkoriban vitatkozni. Érkezéseinket meglepetések varázsolták emlékezetessé: paszulyból készített hamis gesztenyetorta bizonytalankodott az ünnepi asztalon, félénken hunyorgott felénk, leste ízlelőbimbóink  ítéletét. Hittük, hogy gesztenye és finom. Tudtuk, hogy ők erre is képesek. Varázsolni.  Mi, örök éhesek, pillanatok alatt faltuk fel a finomságot. Szemükben öröm csillant.(Nemrégiben gesztenyetortával kínáltak. Félve nyúltam a kiskanál után. Nem volt íze a valódinak. Nem volt igazi.)

… kérdeztünk és ők mindig válaszoltak… Rengeteg miért lábatlankodott körülöttünk, ők türelmesen rendszerezték azokat és értelmezték, összefüggésekbe kényszerítve az értelmetlent. Kérdéseinkben benne feszültek félelmeink. Feloldozták. (Meztelenül álltam előttük: legtitkoltabb álmaimról is tudtak.) Mostanában, amikor már én vagyok az, akit a kérdések megcéloznak, gyakran jut eszembe, hogy igazi pszichológusok voltak ők: hihetetlen ügyességgel formáltak bennünket, egyenrangú partnerként kezeltek, ezáltal pedig elnyerték bizalmunkat, amivel sosem éltek vissza. Emlékszel, örökös kérdésünk volt: Becs`szóra nem mondod el senkinek?! Rekedtes, szakállas hang figyelmeztetett, hogy a becsületre kiadott szó óriási dolog, gazdálkodjunk vele okosan. A pénz nem számított. Igaz, soha nem is volt. Nekünk nem is hiányzott. (Volt néhány szó, ami csak sokkal később telítődött értelemmel.) Ők ígéretet tettek, becs`szó nélkül. Amikor valamit megígértek, azt be is tartották. Talán ez volt legbiztosabb pontja életünknek. Hogy sosem csalódtunk bennük. (Csak akkor, legutoljára.)

… a fűtőtest fölött recsegett a rádió… Sugárzási időben. (Akkor már csak Ő volt: társa – gyengülő látással, lassú léptekkel, botra támaszkodva – elsétált az örök vadászmezőkre.) Ilyenkor minden idegszálával az Európa szabadabbik feléből érkező híreket figyelte. Titokban meglestük őt, figyeltük, amint zsákmányra leső oroszlánként, egész testében megfeszülve, értelmes szemét a rádióra szegezve próbálta magába szippantani a nagyon messziről érkező hanghullámokat (fényévnyi távolság volt a hírforrás és köztünk, akkoriban). Bőre melegével felfogta azokat, továbbította agysejtjeinek, megszűrte, összeillesztette, egységgé kovácsolta. Gyakran suttogva mesélt. (Érdekes, akkoriban mindenki suttogva beszélt.) Történelemről, hamisról és igazról, emberekről, rosszakról és jókról, barátokról, valódiakról és besúgókról, reményről és hitről. Mi hallgattuk őt, összebújva és értetlenül. Azt hittük, hogy a kinti világ is olyan, mint amilyent ő varázsolt körénk.

… a mi mindennapi kenyerünket… Porfészek volt az a város, fertő. A cementpor rátelepedett a házakra, fojtogatta az öregedő gesztenyefákat, elriasztotta a madarakat, mintha még a levegőt is fejadagra adták volna, akár a kenyeret. Akkor, ott. Mi mégis visszavágytunk (két vakáció között eltelt időszak egy folyamatos várakozás volt), hiszen Ő jelentette nekünk azt a várost. És a szabadságot. Nem zavart a szép időben felfele hullámzó, esős időben sötétszürke felhőként lebegő füst; a nincstelenséget nem éreztük, mert ő abból is játékot faragott. Megvédett az autóbuszon, amikor megszólítottak, hogy egymás között magyarul beszélünk. Azután, ha csak tehettük, gyalog mentünk mindenhova. (Emlékszel, amikor minket kellett védelmébe vennie, lágy-mosolygós arca hirtelen élessé feszült, szeme összeszűkült, szikrákat szórt hatalmas, kerek szemüvege alól és hallgatásra késztette a minket bántókat. Ő volt nekünk a mindenség.) Szeretetvárat épített körénk a porba és betonba süppedt kommunizmus kellős közepén.

… csak a kenyeret nem szerettük ott. Igaz, otthon sem. Kicsi volt és kerek, mindig lapos és kőkemény. Fekete. Sorba kellett állni naponta. Fejenként fél kenyér jutott. Hogy kilóra mennyi lehetett, nem tudom. Sosem érdekelt. Mindig kevés volt belőle. (Azt beszélték, hogy voltak, akik döglött egeret, rozsdás szeget is találtak benne. Mi sosem bukkantuk rá, pedig kerestük. Jó móka lett volna: akkor talán megengedték volna, hogy hanyag mozdulattal bár egyszer, egyetlenegyszer, kidobhassuk a kenyeret. Ami sötéten nyomasztotta a napokat.) Óriási sorok kígyóztak a hatalmas munkásnegyed egyetlen kenyérüzlete előtt, mérges és izzadságszagú, fáradt emberek tolakodtak hajnaltól az üvegablakok előtt. Mi későn értünk le, a sor legvégére kényszerültünk. Utáltunk sorban állni. (Ma is messziről elkerüljük.) Beosztottuk, hogy mikor melyikünk. Egyezkedtünk, kérleltük egymást, haragra lobbantunk, veszekedtünk, végül előkerültek tartalékaink: egy kicsi darab csoki, kerek, színes rágógumi. Cserekereskedelem. Megvesztegetés. Egymás között. Testvériesen. Amint megérkezett a kenyeret szállító autó és kezdték lefele dobálni a lapos pékárut (koszos és rendezetlen volt a kezük ezeknek az embereknek, töredezett a körmük, ma is magam előtt látom a durva, kicserzett, fáradt kezeket, arctalanul hadonásznak emlékezetemben), a tömeg hirtelen életre kelt, felmorajlott, majd duplájára nőtt a sor, elvesztette formáját, alaktalanná torzult. Az emberek tolakodtak, könyökkel, lábbal, nem törődve semmivel, csak a mindennapival. Esélyünk kevés volt, mi valahogy mindig hátul ácsorogtunk és ott csodálkoztunk. Senki nem törődött velünk. Ökölbe szorítottam kezem és úgy drukkoltam, hogy legalább aznap ne jöjjön ki a mentő. A kenyérsorok gyakran verekedésbe fulladtak. Olyankor csak a szirénázó hang zökkentette vissza az éhes gyomrokat emberi mivoltukba. Mindenki éhes volt. Sokukat otthon még legalább hat-hét éhes száj várta. Történt mindez a napi fejadag megszerzéséért. Országunk felvirágoztatásáért, pompás jövőnkért. Mi sosem törtünk a kenyérből az utcán. Egészben szállítottuk haza, büszkén. A legtöbb ember az üzletből kilépve marcangolni kezdte. Olyankor öröm terült szét fáradt arcukon.

… add meg nekünk ma…! Sok-sok felkiáltójellel, szinte követelőzve kértük esti imáink alkalmával. Amíg nem volt meg a napi kenyér, nem mentünk sehova. Imádtunk menni. Kirándulni, fürdeni, lángost vásárolni, bámulni az emberek arcába és történeteket képzelni köréjük. Azt hiszem, ezt kértük leginkább. A kenyeret. Nem csokit vagy banánt vagy játékot… csak ennyit. Akár a felnőttek.

Fürdeni készültünk a lapos sómező közepén elterülő tavakhoz, ahol nem volt zuhanyozó, így aztán az ott fürdőzők, a testükre tapadó sótól, hóemberekhez hasonlítottak. (Titokban nyalogattuk a sót ráncosodó bőrünkről.) Aznap ő nem volt otthon, a valamikor békebeli időket megélt főtéren kellett volna találkoznunk, a templom előtt, ahol 1568-ban, Európában először, kihirdették a vallásszabadságot. Rohantunk haza a kenyérrel, hogy telefonáljunk neki, indulhat, mi is indulunk. A telefon csörgött, hosszú percekig, és ő nem válaszolt… Utána sosem. Dühösök voltunk, titokban féltünk. Hiszen megígérte! Hogy megállhat a szív, csak úgy, hipp-hopp?! Nem hittük el. Pont az ő szíve, ami akkora nagy, hogy képes az egész világot magába zárni?! Nem, az nem fékezhet le, csak úgy, hirtelen, minden előzetes lassítás nélkül. Kiabáltunk és toporzékoltunk. Magunkra maradtunk. Anyáék későre érkeztek. Nem akartuk megnézni őt ott, falfehéren.

… nehéz, nagyon nehéz nélküle… Azóta arra gondolok, hogy ha nem lett volna az akkor, talán szeretném most a fekete kenyeret, a mindig ropogósat. Így viszont egyetlen falatot sem bírok leerőltetni a torkomon. Maradok inkább a fehérnél.

Deák Borbála

Tags: , , ,

Hamuban sült pogácsa

Egy adott ponttól egyenlő távolságra elhelyezkedő pontok sokasága – maga a kör – fejezi ki számunkra a Tökéletességet. Úton lenni: maga az élet. Ha elindulsz a vonalon, az önmagába visszatérő úton vagy. A fontos az, hogy elindulj, s ha már úton vagy, ne gyökerezzen le a lábad. A vágy, amely az úton elindított, bármi volt is az, lassan át kell formálódjon az utazás bensőséges szeretetévé, amit az úton járva végig sugároznod kell magadból. Valahogy így van ez. És ami a legfontosabb: ameddig úton vagy, muszáj legyen valami távlati, szinte elérhetetlen célod, ami megtart nehéz időkben is. (Az álmatlan élet maga a halál.)

Botorkálás

Hangya vagyok egy bolyban. Hangyányi életet élek. Egy hangya a sok közül, mely bármikor helyettesíthető egy másik, látszólag ugyanilyen hangyával. Lázadozom hangyasorsom ellen: kiutat keresek a sorból. Naphosszat elmászkálok a környéken, teljes bizonytalanságban keresgélem önmagam. Szólítom az égieket, feszülten figyelem válaszukat egyre nyomasztóbban ható létkérdéseimre; az üzenetek érkeznek, de én már nem vagyok képes meghallani azokat. Egyre türelmetlenebb vagyok, kíváncsiság tölt el, hogy vajon magamra találtam-e, s ha igen, maradhatok-e az, akit felfedeztem. Megmászom a félelmetes magasságot, mert közeledni szeretnék az EMBERHEZ. Ellenállhatatlan kíváncsiság fog el: ki ő és mit akar? Mit takar? Bemászom a zárt térbe, tovább, tovább! Már fantasztikus izgalomban elérem ŐT; rámászom hosszú szőrszálakkal fedett bőrére …

- Né, egy hangya! Pfuj! – egyetlen pöccintéssel lerepülök a mélybe. Bénultan fekszem a földön. Miért? Miért? – sajog a kérdés. Hatalmas űr tátong bennem és tehetetlenül belezuhanok a fekete irtózatba. Nem találom a fényforrást.

Deák Borbála

Tags: , , ,