Európa, Románia, XX. század vége
Kedvesem!
Azt írtad, az igazságot keresed mostanában, és nem találod. Mondd, bekukkantottál már az ágy mögé? A mennyezeten, a csillár agancsai mögött nézted? Lekapartad a vakolatot a falról, tíz körömmel, míg ujjbegyedből kiserkent a vér hiábavaló keresgélésed közepette? Nincs a szőnyeg alatt? Hátha valami szeméttel oda seperted be. Nézz körül és kutass tovább! A fiam, aki az idők kezdetétől volt és az idők végezetéig lesz, amikor kicsi volt, imádott bújocskát játszani: ő elbújt, nekünk meg kellett keresnünk. Tilos volt gyorsan megtalálnunk, ez a szabályok közé tartozott. A játék öröme a keresgélésben rejlett, abban ahogy és ahol kerestük, ő pedig – örök gyermek –, hangosan kuncogva lapult a fal mellett, befele fordulva, kitárulkozva. Egy idő után a fantáziánk már nem bírt újabb helyszíneket kitalálni (Vajon hol lehet a kicsi manó, talán a pókháló hajszálvékony biztonságában rejtőzik?), ő viszont esdeklően kérlelt, még mindig a falhoz lapulva, hogy keress, keress tovább, ne add fel, soha ne add fel, anya, hiszen egyszer úgyis megtalálsz! Mondd, kedvesem, ennél szebben meg tudnám fogalmazni neked a lehetetlent?! Keress, kutass, tarts ki. Amíg az erődből telik. Amíg új napra virradsz, amíg lélegzel. Az igazság elbújt. Nézz körül, észbontóan látható helyen rejtőzik, alig bírja visszafogni játszó jókedvét. Ott van melletted, csak játszani akar, próbára tenni találékonyságodat. Játssz vele, a kedvéért, ő pedig felbukkan a tiédért.
Panaszolod, rég nem hallottál felőlünk. Tudod, szívem, mi a szabadságot keressük mostanában. Persze, itt van közöttünk, csak valahogy az elmúlt 25 évben nem sikerült, akár egy röpke pillanatra sem, megszimatolnunk illatát. Elhiheted, apait–anyait beleadtunk már. Időnként úgy érzem, az aszfaltot, a hepehupás utakat fogom két kezemmel feltörni – nevetnél, ha látnád kisasszony kezemet, ami volt –, piszkálni, vájni mindaddig, míg megtalálom. Hiányzik nekünk, akárcsak te. Mégsem hívlak ide, bár te jöhetnél. A szeretetem erősebb annál, hogy azt kívánjam, tapasztald meg te is azt a valóságot, amiben mi élünk. Tudod mit? Én viszont nem fogok innen elmenni Bármennyire is szeretnék mások. Itt a helyem. Röhögök hát jó nagyokat az igyekezetükön, időnként titokban sírok. Ezért nem írtam oly régen. Mert a nap jó részében kenyeret keresek, illetve a pénzt, amivel kiválthatom a jegyet, amire sorbanállással kenyeret vehetek. Boldogan viszem haza. Otthon mesét gyártok a minden fantáziámat igénybe vevő ebéd mellé (nevenincs ételek, igyekezetemmel és lelkemmel fűszerezve, tudod, mint a mesében a kőleves: semmi sincs benne, amitől igazán finom lehetne), a hang tereli a gondolatokat és jóízűen csúszik a falat, ami kemény egy kicsit és húst sem látott. Aztán a házimunka, délutánonként tanítok még, kedvetlenül. Kizárólag csak a pénzért. Fáradt vagyok, kedvesem. Az esti szertartást sosem hagyjuk ki: beszélgetünk együtt, halkan. Az a lenyugvó nap fénypontja. Aztán a közös imádkozás: Szabadíts meg a gonosztól! Egyszerűen és segélykérően. Éjfél van, mire beesem az ágyba. Onnan aztán kedvemre keresgélem a szabadságot. Amiről csak annyit tudok, hogy egy fogalom. Távoli és elérhetetlen. De van, létezik. (Mondd, szívem, ha valami reális – márpedig te azt állítod onnan, messziről, hogy igenis az, te már éled és tapasztalod, neked pedig hiszek, mindig hittem –, szóval akkor miért marad meg az elvont fogalmak küszöbén? Miért nem lesz egyszer már élő, lüktető valóság, létezést kifejező ige? Tapintható érték, esetleg szimatolható illúzió? Mondd, miért?) Kudarcba fullad a keresgélés, tovább álmodom arról, amiről beszélni tilos. Gyakran arra ébredek, hogy a sötét nagyon mély és fekete. Áramszünet. Ha százig elszámolok, lassan és kimérten, ahogy kisiskolás korunkban tanították, meghallom az olvadó hűtószekrény ütemes dallamát. Az elején csak kimérten és tartózkodóan cseppen bele az éjszakába, az idő teltével egyre indulatosabbá válik, zajosan elégedetlenkedik, én még mindig az ágyban fekszem és mint annyiszor, azon tűnődöm, hogy meddig lehet ezt még bírni? Ó, nem rólam van szó, szívem, hanem a gépezetről. Vajon meddig bírja még ezt az adom–elveszem állapotot? Jó öreg vezérünket? Akit imáimban is a poklok poklára kívánok: már régóta megtanultam káromkodni meg átkozódni, folyékonyabban talán, mint imádkozni. Pedig imára neveltek engem, de az összekulcsolt kéz egyelőre nem segít. Az átok sem. Mondd, mit tegyek? Aztán keccen és kattan valami, nehezen szuszogva és prüszkölve, fáradtan beindul a masina, a sötétség kezd világosabb lenni, én pedig örülök és jókedvre derülök, nevetnék is, de ugyan minek? Őszintén és tiszta szívből örülök ilyenkor, fektemben táncolok, kedvesem, és derűsen kezdek el újból számolni, immár az ellazulás és álomba szenderülés nem titkolt vágyával, összekulcsolt kézzel, reménykedve.
Azt kérded, emlékszem–e még rád? Élesebben látom finom vonásaidat, mint bármikor, míg együtt voltunk és hittük: minket nem szakíthat szét sem Isten, sem ember, sem idő, sem távolság, sem történelem, hisz miénk a világ. A hangodat is hallom, tapinthatóan. Azt mondod, 25 év távlatából hallom lágy kérésedet, butaság, hogy meggondoltam magam és nem indulok. Feszült voltál, tanácstalan, könny bújkált mélybarna tekintetedben. Lesütött szemmel, szinte szégyenkezve bólintok feléd: tudom, igazad van. Mégsem mehetek. Maradnom kell. Magyarázat nélkül, értelmetlenül. Te viszont menj! Légy a biztos pont az életemben. Fény a sötétségben. Eltűnt idő emlékezete. Menj, nekem maradnom kell. Hiszen a szabadság itt bújkál, tőlem egy karnyújtásnyira, erre tanított a fiam, muszáj megtalálnom. Itt. Most? Később? Valamikor. De megtalálom, ezt megígérem neked. Ha addig élek is.
Kedvesem! Lehet, ezt a levelet meg sem kapod. Ne búsulj, mi úgyis élünk. Mindörökké. A kor is (kór), tovább él a történelemben. Az igazság pedig megkerül. Te a mi igazságunkat keresed. Mi a szabadságot, ami egyelőre a tied. Egymásra találnak. Mi is. Beszélgetni fogunk, szabadon és igazságosan. Ámen.
Halk sóhajok, néma jajveszékelés, hit, remény és sok szeretet, millió cuppanos pusziba csomagolva,
Tőlem.